.
A torna különböző jellegű és különböző szereken bemutatott gyakorlatokból álló összetett sportág, amelyet férfiak és nők egyaránt űznek, részben eltérő szereken. A szertornán kívül a szervezett tornasportok közé tartozik még a ritmikus gimnasztika (régen: művészi torna), a trambulin (gumiasztal), az akrobatikus torna (korábban sportakrobatika) és az aerobik. A férfi szertorna gyakorlatai: talaj, gyűrű, korlát, lólengés, ugrás és nyújtó. A női versenyeken is megvan a talaj és az ugrás, további szereik a gerenda és a felemás korlát. Az egyes gyakorlatfajtákból egyéni versenyeket rendeznek, de a valamennyi gyakorlatot tartalmazó összetett versenyek és a csapatversenyek is a megmérettetés részei. A sportág hazai irányító szerve a Magyar Torna Szövetség.
KIALAKULÁSA, TÖRTÉNETE
A torna történetét az ókori görögökhöz szokás kötni, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy már egyiptomi, indiai régészeti emlékeken is láthatunk tornára utaló mozdulatokat. Az ókori Kínában i. e. 2000 körülire teszik a gyógytorna kialakulását, feltalálójának Huang-ti császárt tartják. A krétai kultúrában is találni sport témájú ábrázolásokat, például bika szarvai között átszaltózó tornászokat. Ezzel együtt a sporttorna valójában az ókori görögökig vezethető vissza, akik különös figyelmet fordítottak a fizikai állóképesség fejlesztésére és szinten tartására. Minden városban volt gümnaszion (tornacsarnok), ahol a férfiak gyakorolhattak. A futásokból, ugrásokból és dobásokból álló mozgásrendszert palesztikának nevezték. Az ókori Rómában a testedzéssel már inkább csak a katonák és a gladiátorok foglalkoztak. A középkorban a lovagi tornákat lehet megemlíteni. A reneszánsz idején újra felfedezték a palesztikát, és különböző humanista iskolákban gyakorolták.
A mai értelemben vett szertorna alapjait német területen fektették le a 18. század második felében. 1793-ban Johann Christoph Friedich Guths Muths megjelentette Gymnastic für die Jugend (Gimnasztika az ifjúság számára) című művét, az első olyan tornászkönyvet, amelyben a testgyakorlatok immár „testen végzett munkává” váltak. Friedrich Ludwig Jahn 1811-ben megalapította a berlini Turnvereint, a voltaképpeni első tornaegyesületet, és kialakította az ún. német tornarendszert. Ezt fejlesztette tovább a svájci Adolf Spiess, aki bevezette a kéziszerek használatát. Sajátossága a német rendszerű sportnak, hogy a versenyeket nem támogatták, ellentétben az Angliában kialakult, elsősorban az atlétikán alapuló iskolával (az ellentéteket akkoriban atlétika-torna háborúnak nevezték). Ennek megfelelően a nemzetközi tornaszövetség (FIG) is csak tornabemutatókat szervezett, az első, Athénban megrendezett újkori olimpiától pedig kifejezetten eltiltotta a tornászokat (néhány ország, köztük Magyarország sportolói is, azért részt vettek a játékokon). A FIG csak lassan adta be a derekát: az első torna-világbajnokságot 1903-ban rendezte meg Antwerpenben egyéni összetett és csapatverseny formájában, de szerenkénti világbajnokságokat csak 1930-tól (nőknél 1950-től) tartottak. A sportág nemzetközi nagyságai közül – önkényesen kiemelve – megemlíthető Nyikolaj Andrianov, Věra Čáslavská, Miroslav Cerar, Nadia Comăneci, Kató Szavao, Larisza Latinyina és Ljudmila Turiscseva, akik sportszerűségükkel, látványos gyakorlataikkal sokat tettek a tornasport népszerűsítéséért.
A tornamozgalom elterjedésére Magyarországon nagy hatással voltak az Európában megjelenő tornairányzatok, legfőképpen a német és a svéd modell, amely – az angliai, szabadtéri mozgásformáktól eltérően – a fedett térben (teremben, csarnokban) űzött testgyakorlatokat részesítette előnyben.
1812-ben érkezett Magyarországra a svájci Wilhelm Eggert, aki kezdetben házitanítóként adta tovább ismereteit, majd 1817-ben „nyilvános testgyakoroldát” hozott létre. Kezdeményezése azonban nem lehetett hosszú életű, mert Metternich nem nézte jó szemmel működését. A kancellár attól tartott, hogy az intézmény kiindulópontja lehet egy függetlenségi mozgalomnak.
Az 1826-tól Pesten élő Clair Ignác kezdeményezése azonban rendkívül sikeresnek bizonyult. A francia születésű vívómester 1833-ban nyitotta meg gimnasztikai iskoláját, amelynek célközönsége a vagyonosabb pesti polgárság volt.
1851-ben, amikor a legidősebb fiú, Clair Alajos saját testgyakorló intézetet nyitott Budán. Ismereteit azonban nem gyarapította, ezért intézete nem tudott megfelelni az újabb idők követelményeinek. Clair – felismerve a helyzetet – háttérbe vonult és támogatta Bakody Tivadar és Szontagh Ábrahám kezdeményezését, akik a modern torna elterjesztését tűzték ki célul. Nekik köszönhetően alakulhatott meg 1863-ban a torna – egyben a sport – első magyarországi szervezete, a Nemzeti Torna Egylet (NTE), amely eleinte Pesti Tornaegylet néven működött.
Sorra jelentek meg igényes szakmunkák, valamint egymás után alakultak az ország nagyobb városaiban a tornaegyletek.
Az ország első szertornaversenyét 1881-ben rendezte meg a Nemzeti Torna Egylet. Az összetett versenyt, mely nyújtó-, korlátgyakorlatból és rúdugrásból állt, Kajlinger Mihály nyerte meg, aki cserkoszorút kapott kiváló teljesítményéért.
A magyar tornasport első, nagyszabású bemutatójára 1885. június 28-án került sor, nagy nyilvánosság előtt. A bemutató ünnepi jellegét fokozta, hogy katonazenekar kíséretében vonult be a tornatérre a háromszázötven felnőtt, valamint a százharminc gyermek tornász. A következő napon hivatalosan megalakult a Magyarországi Tornaegyletek Országos Szövetsége (MOTESZ).
1934-ben világbajnokságot rendezett hazánk, ami – az előzmények tükrében – komoly sportdiplomáciai sikernek számított. A versenyeket a Beszkárt-pályán rendezték meg. A kiemelkedő sporteseményre már edzőtáborban készülhettek tornászaink. A verseny jelentőségét növeli, hogy női tornászok először vehettek részt világbajnokságon. Női csapatunk rögtön ezüstéremmel mutatkozott be a vb-n. A csapat tagja: Kalocsai-Krammer Margit (NTE) egyéni összetettben szintén ezüstérmet szerzett.
1949-ben a Nemzeti Torna Egyletet – több más, nagy múltú, polgári egylethez hasonlóan – belügyminiszteri rendelet nyomán betiltották. Így a megszüntetett NTE tagjai – akik nem hagytak fel a sporttal – más egyesületben folytatták pályafutásokat (pl.: Budapesti Építők). A patinás klub csak a rendszerváltás után, egyéni kezdeményezés nyomán alakulhatott újra, 1989-ben.
Az 1952-es helsinki olimpiát kitűnő eredménnyel zárták tornászaink: Korondi Margit felemáskorláton, míg Keleti Ágnes műszabadgyakorlatban lett olimpiai bajnok. Női csapataink is sikeresen szerepeltek: összetett csapatban ezüstérmet, a kéziszercsapat pedig bronzérmet szerzett.
Az 1956-ban megrendezett Melbourne-i olimpián tovább halmozódtak a tornászsikerek: Keleti Ágnes tovább gyarapította érmei számát, miáltal a legeredményesebb: legtöbb olimpiai érmet nyert magyar sportolónőként tarthatjuk számon, mind a mai napig: korláton, műszabadgyakorlatban, gerendán, valamint a kéziszer csapattal is olimpiai bajnok lett. A női csapat összetettben ezüstérmes lett, Tass Olga pedig harmadik helyen végzett lóugrásban. A magyarországi forradalom bukása után – más sportolókhoz hasonlóan – négy tornászunk, köztük Keleti Ágnes és Korondi Margit nem tért haza az olimpiáról.
Az 1970-es években a tornasport ismét fellendült. A müncheni (1972) olimpián Magyar Zoltán új elemet mutatott be lólengésben: a haránt irányú vándort, amelyet róla neveztek el („Magyar-vándor”). Magyar Zoltán a következő évi, Grenoble-ban megrendezett Eb-n már nem talált legyőzőre a szeren, s 1974-ben, a várnai világbajnokságon is megszerezte az aranyérmet. A bajnokságban ismét újítást láthattunk, ezúttal Sivadó János részéről, aki bemutatta új elemét, a „Sivadó-vándort” (haránt vándor hátrafelé). Tornászaink sikere az 1976-os montreali olimpián tovább folytatódott: a szeren verhetetlen Magyar Zoltán olimpiai bajnok lett, általa 20 év után nyertünk aranyérmet tornában az olimpián!
Az 1980-as olimpiai aranyérme megszerzése után Magyar Zoltán visszavonult a versenysporttól.
Az 1987-es rotterdami vb-n Borkai Zsolt – hagyományos sikerszerünkön: lovon – világbajnoki címet nyert. Az 1988-as olimpián Borkai ismét aranyérmet szerzett.
1992-ben kiírták a szerenkénti bajnokságot Magyarországon, hogy azok a versenyzők is összemérhessék tudásukat, akik csupán egy-egy szeren indulnak. Ugyanabban az évben, Párizsban a szerenkénti világbajnokságon Ónodi Henrietta megszerezte első világbajnoki címét, lóugrásban. Az 1992-es Európa-bajnokságot hazánk rendezte a Budapest Sportcsarnokban. Korláton Supola Zoltán aranyérmes lett. A Barcelonában megrendezett olimpia – hosszú idő után – újabb aranyérmet hozott: Ónodi Henrietta megnyerte a lóugrást, amely a magyar tornasport tizenharmadik olimpiai aranyérmét jelentette.
Az ezredforduló után is szép számmal akadtak kiemelkedő teljesítmények a hazai tornasportban. A fiatal Böczögő Dorina több számban is magyar bajnok lett a felsőfokú magyar bajnokságon. Böczögő az összes női tornaszámban nagy sikereket aratott.
Berki Krisztián, a hagyományos magyar szer: a lólengés többszörös ünnepelt magyar bajnoka. A 2012-es londoni olimpiáról aranyéremmel térhetett haza. A sportág legújabb kori történetének legkiemelkedőbb alakja.
Sportmegoldások Team