.
Akik eddig tavi vagy tengeri merülésekkel próbálkoztak, természetesen palackban vitt levegővel, közel 60 méteres mélységbe ereszkedtek le. Azonban vannak olyanok, akik a 132 méteres (400 láb) mélységgel is kacérkodtak már palack nélkül. Ők a szabadmerülők, vagy a légzőkészülék nélküli könnyűbúvárok.
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy egy kifejezetten jó kondiban lévő úszó légzőkészülék nélkül maximum 15 méteres mélységig tud leereszkedni. A legkiválóbb szabadmerülők olyan sokáig vissza tudják tartani a lélegzetüket, hogy az már némely tengeri emlősével vetekszik.
A mélységi szabadmerülésnek három kategóriája van. Ezek közül az első a fix súlyú vagy fix térfogatú merülés. Ekkor a merülő saját erejéből a lehető legmélyebbre igyekszik eljutni, majd visszatérni a felszínre.
Merülés közben tetemes levegőmennyiséget használnak fel, ami befolyásolja a maximális elérhető mélységet és merülési sebességet. E kategóriában a jelenlegi világrekordot egy amerikai állította be: Brett Le Master 81 méterig jutott 1999-ben.
A fix súlyú szabadmerülés felszereléséhez hozzátartozik két modern kompozit anyagból készült uszony, amelyek mind a merülésben, mind a felemelkedésben segítségükre vannak.
A második kategória a változó súlyú szabadmerülés. Ebben a kategóriában már megengedett a ballaszt használata, azonban szigorú kikötésekkel. A többletsúly nem haladhatja meg a versenyző testsúlyának egyharmadát. Így gyorsabban és kisebb erőfeszítéssel lehet nagyobb mélységet elérni, mint a fix súlyú kategóriában. A felszínre emelkedés azonban itt is saját erőből történik, természetesen a speciális uszonyok itt is elengedhetetlenek.
A következő és egyben utolsó kategória az abszolút kategória. Itt a merüléshez korlátlan ballasztot használhatnak a versenyzők, és másodpercenként 3,4-4,6 métert süllyednek. Visszatéréskor a versenyző valamilyen segédeszközbe kapaszkodik, mely meggyorsítja a felszínre emelkedést, lévén, hogy ebben a kategóriában lehet a legnagyobb mélységeket meghódítani. A sportág szépségeit bemutató Nagy Kékség című film is ezzel a kategóriával foglalkozik. Főszereplői Jacques Mayol és Enzo Majorca, akik párharcának eredménye az volt, hogy Mayol 1976-ban először lépte át a bűvös 100 méteres mélységet. A jelenlegi rekordot az olasz Umberto Pelizzari mondhatja magáénak, aki újabb álomhatárt tört át, amikor 1999-ben 150 méteres mélységig jutott. Persze ő már hétéves kora óta foglalkozik szabadmerüléssel.
Igen sokáig tart a légzéstechnika elsajátítása is. Az abszolút kategóriában szabadmerülőknek meg kell tanulniuk azt, hogyan bírják ki a legjobban két lélegzetvétel között. Ha két lélegzetvétel között túl sok idő telik el, látens oxigénhiány, vagy más néven sekélyvízi ájulás léphet fel. Ez közvetlenül a felszín alatt következhet be, és ha nem sietnek a segítségére, akkor a búvár elég hamar megfulladhat. A légzéstechnika csiszolására nagyon sok szabadmerülő búvár jógázik, a legjobban bevált a taj-csi jóga légzéstechnikája. A jógával mint módszerrel, sokkal jobban ellenőrizhetővé válik a szervezet, lassítható az anyagcsere, általa pedig csökken a szervezet oxigénigénye. Egy másik előszeretettel használt módszer sokkal tudományosabb alapokon nyugszik – ez a hiperventilálás. Ez abból áll, hogy az úszók merülés előtt sokat és mélyet lélegeznek, ezáltal megnő a tüdejük oxigéntartalma. Lényegében becsapják a szervezetüket arra a kis időre, amíg merülnek. Ez persze kevésbé hatékony, ráadásul károsabb, mint a meditáció. A lélegzésen kívül a mozdulatokkal is takarékoskodniuk kell a szabadmerülőknek, hogy minél tovább bírják a víz alatt. Minden egyes mozdulat oxigént igényel, és a merülés idején nem igazán bővelkednek benne ők sem. Az igazán tapasztalt versenyzők tudják, hogy kapkodással nem mennek sokra, inkább a nyugalom az, ami sikerre viheti őket. Nem csoda hát, hogy a szabadmerülők hihetetlen önuralommal rendelkeznek, és ezzel az önuralommal emberfeletti dolgokat visznek véghez.
A legősibb búvárkodási mód az volt, mikor az ember légzésvisszatartással merült a tenger mélyére. Kezdetben élelemszerzés céljából, majd a megélhetést biztosító szivacseladás motiválta az első szabadtüdős búvárokat. Mint korábban már említettük, az első búvárversenyek is szabadtüdős távúszások voltak. A szabályok már ekkor kikötötték, hogy nem lehet 50 méternél hosszabb távon szabadtüdős búvárversenyt rendezni. Ez a szabály máig érvényes a szabadtüdős búvárúszásban.
Sportmegoldások Team
Szabadmerülés