.
A sífutás télisport, része az északisí sportcsaládnak (sífutás, síugrás, északi összetett – sífutás+síugrás) melynek során a sízők a havas terepen – általában – síbotok segítségével hajtják előre magukat a sílécen.
A modern kori sífutóversenyeket különböző távokon és különböző futóstílusban rendezik. Manapság az olimpiai játékokon a férfiak az egyéni versenyszámokban 15, 30 és 50 kilométeren versenyeznek. 2002 óta rendeznek sprintversenyt. Ezen felül rendeznek váltót, 4×10 kilométeren, és csapat sprintversenyt is.
A nők egyéni versenyein 10, 15 és 30 kilométert, váltóban 4×5 kilométert futnak. A sprintverseny mindig szabadstílusú, más számokban időnként váltanak a klasszikus és a szabadstílus között, de olyan szám is van, ahol a távot különböző stílusokban kell teljesíteni. A versenyeken különböző rajteljárásokat alkalmaznak. Az egyenkénti indításos, fél percenkénti indítás mellett főleg hosszútávon (30 és 50 km) tömegrajtos futamokat is rendeznek. 1992 óta bevezették az időkiegyenlítéses rajtot, ami azt jelenti, hogy az indítás az első versenyszám időeredményei alapján történik.
A sprintverseny a legfiatalabb versenyforma. Alkalmas stadionban történő versenyrendezésre is. Sprintversenyt a férfiaknak 1.4 km-es, nőknek 1,2 km-es körpályán rendeznek.
TÖRTÉNETE
A sífutás Európa északi területeiről származik. Első változata még csak a hóba süllyedést megakadályozó hótalp volt, ebből fejlődött ki az akár siklásra is alkalmas siklótalp. A legrégebbi megtalált sítalpak az i. e. 6300–5000 körüli évekből származnak, amelyeket az oroszországi Szindor tónál találtak, Moszkvától 1200 kilométerre északnyugatra. Az első komplett sífelszerelést a svédországi Kalvträsknál találták meg 1924-ben, a leletek i. e. 2700-ból származnak. Az északi emberek a havon való közlekedéshez, vadászathoz, élelem és más anyagok gyűjtésekor használták. Kínai források ottani sízésről is beszámolnak az i. e. 200–i. u. 200 körüli időkből. Írásban először Prokopiosz, egy 552-ben írt munkájában emlékezett meg az északi sízésről. A sílécek és a botok fából készültek, a léceket szíjakkal erősítették fel a cipőkre (bakancsokra).
A sífutás (tulajdonképpen a túrasízés) eszközeit használták az Északi-sark és a Déli-sark felfedezői is. A hadsereg is felfedezte a sízés nyújtotta mobilitás fontosságát, és először az északi országok hadseregeit, majd más vidékek haderőit is kiegészítették síző egységekkel.
A versenyszerű sífutás (elterjedt angol nevén cross-country skiing) sportág a 19. századtól terjedt el Észak-Európa országaiban (az első versenyt még a 18. században rendezték meg),[3] először a futó jellegű, majd a lesikló ág alakult ki (utóbbi 1896 körül).
Magyarországon 1892-ben Chernel István ornitológus Kőszegen, Bély Mihály és Demény Károly tornászok a mai Kis Svábhegyen síelt először. Akkoriban még lábszánkázásnak nevezték. Az első síklub (Magyar Sí Klub) 1908-ban jött létre, amely tulajdonképpen szövetségi feladatokat is ellátott.
A Magyar Sí Szövetség 1913. július 15-én alakult meg. A sportág nemzetközi szövetsége 1924-ben jött létre, Nemzetközi Sí Szövetség, azaz Fédération Internationale de Ski (FIS) néven. Az alapító országok között volt Magyarország is.
A sífutás 1924-ben szerepelt először az olimpiai játékok műsorán. A Chamonix-ban rendezett két (férfiak számára kiírt) versenyszámban (18 km, 50 km) norvég siker született, mindkettőt Thorleif Haug nyerte. A sportág az első olimpiai bemutatkozás után valamennyi téli olimpián szerepelt. Világbajnokságokat is 1924 óta rendeznek.
A sífutás klasszikus tömegsport-versenye a svédországi Vasa-futás. A versenysorozatot 1922-től rendezik meg – 90 kilométer távon. A versennyel Gustav Vasa királyra emlékeznek, aki 1521-ben maga is megtette a távot. A mai versenyeken mintegy 15 500 amatőr és profi versenyző indul – a világ minden tájáról.
A hazai versenyeket a Normafán és környékén, a Mátrában, a Bükkben Bánkúton, és Lillafüreden rendezték. A sísport, valamint a síoktatás általános- majd középiskolai megjelenésével már ekkor közkedvelt tömegsporttá vált.
A második világháború ideje alatt új lesiklópályák és síugró sáncok épültek Dobogókőn, Galyatetőn, Zircen és Nagy Hideg-hegyen. Ennek köszönhetően a magyar versenyzők hamar visszakerültek a nemzetközi élmezőnybe. Ebben az időszakban kiemelkedő sífutó volt Harangvölgyi András.
Az államosítást követően sorra szűntek meg a síszakosztályok, míg a fegyveres testületek sportegyesületeiben új szakosztályként jelent meg a sportág. A sísportot a honvédelmi sportok közé sorolták, és államilag támogatták.
Az ’50-es években a tömegsport térhódítása a síversenyek indulóinak számában is megmutatkozott, egy-egy hazai bajnokságon sífutásban közel 200 versenyzőt regisztráltak. Kiváló sífutóinkat, Sajgó Pált, Beták Imrét és Bartha Magdolnát a nemzetközi mezőnyben is jól ismerték.
1962-ben a Zakopánéban megrendezett világbajnokságon a magyar női sífutóváltó 7. lett. Az 1964-es innsbrucki olimpián pedig a 8 helyet szerezték meg.
A síelés napjainkban is nagyon népszerű sportág, viszont rendszeresen űzni mint versenysportot, sajnos már kevesebben választják. Ez leginkább a szerényebb hazai természeti adottságok, síelési lehetőségek miatt van. Viszont azért van rá lehetőség versenyszerűen is síelni, mint a múltban is, szép eredményeket elérni, kijutni az olimpiákra.
Sportmegoldások Team