.
A röplabda csapatsport, amelyet két, egymástól egy magas hálóval elválasztott csapat játszik egy labdával, amit főleg kézzel és karral (ritkábban más testrészekkel) érintve tartanak mozgásban a pálya légterében.
Mindkét csapat háromszor érintheti meg a labdát (ebből a szempontból a sáncérintés nem számít), mielőtt továbbítja azt a másik térfélre. Pontot a következő helyzetek érnek: ha a labda földet ér az ellenfél térfelén, ha valamelyik csapat a vonalon kívülre üti a labdát, ha az ellenfél hibázik (büntetésben részesül), vagy ha a labda fennakad a hálón.
A röplabda igen aktív sport, különösen alkalmas rugalmas, gyors feladatok gyakorlására. Fejleszti a szem-kéz-koordinációt és az önuralmat is (ami ahhoz szükséges, hogy ne térjünk ki a felénk közeledő tárgyak – ez esetben a labda – útjából).
1895. február 9-én a massachusettsi Holyoke városában egy testnevelési igazgató, William G. Morgan megalkotott egy új szabadidős játékot mintonette néven, felhasználva a tenisz és a kézilabda egyes elemeit is. Ezt főleg teremben lehetett játszani, korlátlan számú résztvevővel, és eredetileg a YMCA (Fiatal Katolikus Férfiak Szövetsége) korosabb, de mégis atletikus beállítottságú tagjainak tervezték a túlságosan is erőszakosnak tartott kosárlabda helyett (ami egyébként mindössze négy évvel korábban és 16 kilométerrel arrébb, a szomszédos Springfieldben alakult ki). A Mintonette végül röplabda néven terjedt el, beltéri és szabadtéri változatban egyaránt.
A William G. Morgan által papírra vetett első szabályok a háló méretét 1,98 méterben (6 láb és 6 hüvelyk), a pálya méretét pedig 7,6×15,2 méterben (25×50 láb) határozták meg, a játékosok számát azonban nem korlátozták. A meccs kilenc labdamenetből állt, három nyitással mindkét oldalon, és mindkét csapat korlátlanul érinthette a labdát, mielőtt átütötte volna azt az ellenfél térfelére. Szervahiba esetén engedélyezett egy második próbálkozás, de ha a labda fennakadt a hálón, úgy az ellenfél kapott pontot – kivéve, ha ez az első szervapróbálkozásnál történt meg. A hölgyek – ujjaik védelmében – megfoghatták, majd visszadobhatták a labdát.
A springfieldi YMCA-ban játszott 1896-os bemutatómeccsen az egyik néző, bizonyos Alfred Halsteadet megihlette a játék „röpködő természete” – tőle ered a röplabda név. Ezt követően a springfieldi YMCA kissé módosította a játék szabályait, majd elküldte azt a többi YMCA-nek is országszerte.
1947-ben alakult meg a Fédération Internationale de Volleyball (FIVB), a röplabdajátékokat szervező nemzetközi szövetség. 1949-ben bonyolították le az első férfi, majd 1952-ben az első női bajnokságot. 1964-ben bekerült az olimpiai játékok sportágai közé, aminek azóta is részét képezi.
A strandröplabda a kaliforniai Santa Monica tengerparti strandjairól indult világhódító útjára. A hobbisportból az 1950-es években vált szabályokkal rendelkező sport, amit az FIVB 1986-ban hitelesített. Nem sokkal ezután az 1996-os nyári olimpia programjába is bekerült.
1900-ig a labda nem speciálisan röplabdának készült, és a szabályok sem olyanok voltak, mint ahogy ma ismerjük. 1916-ig tartott az a folyamat, amelyben felfedezték a feladás és a lecsapás erejét, majd négy évvel ezután bevezették a három érintés szabályát, és az ütő-segédvonalat is felfestették. 1917-ben 21-ről 15-re csökkent a győzelmet jelentő pontmennyiség. Az amerikai expedíciós csapatok 1919-ben 16 000 röplabdát osztottak szét az alakulataik és a szövetségeseik között, ami nagyban hozzájárult a játék Egyesült Államokon kívüli elterjedéséhez.
Külföldön elsőként Kanada fogadta be a röplabdát, 1900-ban. Manapság a sport különös népszerűségnek örvend Brazíliában, egész Európában (ahol főként Olaszországnak, Hollandiának és Szerbiának vannak meghatározó csapatai az 1980-as évek vége óta), Oroszországban és számos ázsiai országban is. Az FIVB számításai szerint a világon minden hatodik ember érdekelt a terem- és/vagy strandröplabdában (játékosként vagy nézőként).
Magyarországon a II. világháború után honosodott meg a röplabda. Természetesen előtte is ismerték, pl.: a cserkészek, de rendszeresen és versenyszerűen nem játszották. A zsinórlabdának nevezett játék során két fa közé kifeszítettek egy madzagot, és felette játszottak. A labdát meg lehetett fogni.
A II. világháború után a Felvidékről és Lengyelországból is érkeztek olyan szakemberek, akiknek köszönhetően meghonosodott a röplabdasport Magyarországon. Csapatokat szerveztek – először a főváros területén. Mások mellett akkor érkezett az országba Prohászka László, Spányik József, Haulik Béla és Bizik László. A felvidékiek a Ganzban, a lengyelek (pl.: Bieliczki István) az Elektromosban kezdték meg működésüket. Meg kell említeni Patay D. Zsigmond nevét, aki amerikai hadifogsága alatt ismerkedett meg a röplabdával, később Csepelen, mint a sportág első magyar edzője tevékenykedett.
A röplabda – önálló szövetség híján – kezdetben, mint a Magyar Kézilabda Szövetség alapszervezete működött, Hálólabda Szervező Bizottság néven.
1946 szeptemberében hírverő tornát rendeztek az Elektromos–pályán. Az esemény olyan sikeres volt, hogy néhány hónappal később, novemberben már nem hivatalos terembajnokságot tartottak a Nemzeti Torna Egylet csarnokában. A versenyen 56 fővárosi együttes lépett pályára, a férfiaknál a Ganz TE, a nőknél az NTE győzött. A főváros mellett vidéken is bajnokságokat tartottak, például Miskolcon, Szegeden, Debrecenben, Kaposváron.
Az esemény után nem sokkal, 1946. december 19-én, a Munkás Sport Központ székházában megalakult a Magyar Röplabda Szövetség. Első elnöke Nonn György, főtitkára dr. Simai László volt. Szövetségi kapitánynak Cséfay Sándort, alkapitánynak Bieliczki Istvánt és Spányik Józsefet választották meg.
A szövetség nevében megjelent a röplabda szó, amelyet a szervezet megalakulása előtt néhány hónappal kezdtek használni. Az elnevezés a Népsport főszerkesztőjének, Feleki Lászlónak köszönhető. Az idegen hangzású kifejezést kerülni próbálta, a hálólabdát nem találta elég kifejezőnek, így az eredeti elnevezés (volley) egyik lehetséges magyar fordítását (röpte) vette alapul. Az új sportág lényege pedig nem más, mint hogy a labdának nem szabad a földre esnie, azaz röpülnie kell. Kézenfekvőnek tűnt az új elnevezés: röplabda.
A magyar szövetség 1947 tavaszán elindította az első, egyelőre egyfordulós magyar bajnokságot, amelyet a Ganz TE és a Columbia SE nyert meg. A válogatott csapatok megkezdték a felkészülését az első nemzetközi megmérettetésre, a májusban sorra kerülő, tiranai Balkán Játékokra.
A kétfordulós magyar bajnokságot 1947 szeptemberében vezették be. 12–12 csapat indult az első osztályban, harmadosztályban pedig annyian voltak, hogy a férfiak mezőnyét három részre kellett osztani.
A bajnokság rendszere piramisszerűen épült fel: az alsóbb osztályok (városi, megyei) felett az NBII, majd az NBI helyezkedett el.
1948-ban már negyvenezren játszották a röplabdát, a pályák száma megközelítette a kétezret. Abban az évben kiírták az Országos Népi Bajnokságot, amelyen több mint 4500 csapat indult.
1947. február 10-én játszotta első, hivatalos hazai mérkőzését a magyar férfi röplabda-válogatott. Ellenfele Csehszlovákia B-csapata volt, amely 3:1-re győzött. (A magyar csapat tagjai: Bizik, Kurimai, Vad, Antalpéter, Zsolt, Prohászka, Spányik, Simon).
Az első nagy, nemzetközi sikert a férfiválogatott érte el 1950-ben, a szófiai Európa-bajnokságon; a Bieliczki István által felkészített csapat bronzérmes lett.
1958-ban került sor az első nemzetközi női tornára, Magyarországon. Csapatunk megelőzte Jugoszláviát, az NDK-t és Franciaországot. A férfiak ezüstérmet szereztek az 1963-as romániai Európa-bajnokságon, amivel kivívták az olimpiai részvétel jogát.
1964-ben a magyar férfi csapat hatodik helyen végzett a tokiói olimpián.
1972-ben a női csapat az ötödik helyet szerezte meg az olimpián, s azt követően is folytatódott a diadalmenet: 1975-ben, a belgrádi Európa-bajnokságon ezüstérmes lett; az 1976-os montreali olimpián a negyedik helyen végzett.
A magyar női válogatott 1980-ban harmadszor jutott ki az olimpiára, ahol a negyedik helyezést szerezte meg. A korszak legjelentősebb csapata a NIM SE volt.
Napjainkra a röplabda népszerűsége a többi csapatsporthoz képest kisit háttérbe szorult, viszont örömteli hogy növekvő és fejlődő tendenciára álltak, válogatottunk újra Európa élmezőnyébe küzdötte fel magát.