Sportágak – Judo

.

cselgáncs vagy dzsúdó (japánul 柔道, nyugaton jūdō vagy jiu-do) a 19. század végén kialakult japán küzdősport. Jellemzői a test-test elleni harc, az ellenfél földre dobása, gáncsolása, földön való leszorítása, karjának feszítése, illetve az ellenfél fojtó fogással való ártalmatlanná tétele.

dzsú (柔) szócska – Kanó megfogalmazása szerint – annyit jelent, mint „természetesnek lenni”, „ésszerűen”, tehát természet igazságainak, törvényszerűségeinek megfelelően viselkedni, ezekkel összhangban cselekedni.

 (道) viszont egy „tökéletesített módszert”, „szellemi utat” jelent; szemben a dzsucuval (術), amely csupán „fizikai művészetet” jelöl. Japánban a dó, az út szócskával más harcművészeteket és “utakat” is jelölnek, lásd például az Kendó (剣道, A kard útja), Csadó vagy Szadó (茶道, A tea útja), vagy akár a Sodó (書道, Kalligráfia).

Tehát a dzsúdó magyarul annyit jelent, hogy „lágy út”.

 

A judo története

A judo megalapítója dr. Kano Dzsigoro (Jigoro Kano) volt, aki 1860-ban Mikagéban született. Ebben az időszakban Japán jelentős társadalmi változásokon ment keresztül. A feudalista közigazgatás eltörlésével az emberek figyelme – megmárosodva a civilizációtól – az Egyesült Államok felé fordult. Így a régi hagyományokkal együtt a harci művészetek különböző fajtái is feledésbe merültek.

Fiatalon, 22 éves korában, 1882-ben megalakította a Kodokan Intézetet (kodokan=iskola a módszer tanulmányozására). Kano előtt a judo szót csupán egy iskola, a Dzsikisinriu használta, igaz, egészen más jelentéssel, mint ő. Kano szándéka az volt, hogy az új elnevezéssel elhatárolja magát a többi iskolától.

Ugyanakkor a Kodokan-judo elnevezés egyben a Dzsikisinriu iskolával szemben is megkülönböztetést jelentett. A Kodokan Intézet megalapításakor csupán 12 tatami állt Kano tanítványainak rendelkezésére. A tanítványok száma sem volt több kilencnél. 1934 óta azonban új, korszerűen berendezett, modern épületben és 514 szőnyegen folyik a versenyzők és edzők képzése.

A Kodokan megalapítása óta eltelt több mint 125 esztendő alatt a judósport – Kano professzor által sem remélt tempóban – hódította meg a világ ifjúságát. Az igazolt versenyzők száma Japánban ma már meghaladja az ötmilliót. A judo a japán iskolai testnevelés kötelező tananyaga lett.

Kano professzor – aki mint mondják, élete utolsó percéig szüntelenül gyakorolt és képezte magát – idős kora ellenére sem érhette meg e nagyszerű sikereket, 1938-ban 78 éves korában halt meg.

Sportágában ma már olimpiai, világ- és kontinensbajnokságokat rendeznek. A judót a világ úgyszólván minden táján magasan képzett japán mesterek oktatják, terjesztik, népszerűsítik, úgy, ahogyan azt annak idején – teljes hivatástudattal – maga Kano Dzsigoro is csinálta. Halála után örökét fia, Kano Riszei vette át, ő lett az apja által megalapított Kodokan igazgatója is.

 

1906-ban gróf Szemere Miklós meghívására Kano Dzsigoro egyik tanítványa, Kicsiszaburo Szaszaki (Sasaki Kichisaburo) mester érkezett hazánkba, hogy Magyarországon is megismertesse és népszerűsítse a judót. Négy hónaposra tervezett kurzusán hatvan fővel kezdte az oktatást a BEAC lágymányosi sporttelepén.

A nagy fegyelmet és kitartást igénylő tanfolyamról sorra elmaradtak a tanítványok, és a harmadik hónap végére már csak négyen maradtak. A mester meg is jegyezte, hogy „a magyar fiatalokban nincs elég kitartás”, ezért elképzelhetőnek tartotta, hogy a judo nem fog meghonosodni Magyarországon.

Mindezek ellenére sikerült lerakni a judo alapjait, igaz, sokáig csak egy-két lelkes sportember űzte. Dr. Cseloki Lajos, a tanfolyam résztvevője 1909-ben személyesen felkereste Kano Dzsigorót. Tanulmányozta a japán testnevelési rendszert, ezen belül is a judót. 1920-ban megjelent „A japán rendszerű torna alapgyakorlatai” című szakkönyve. Hamarosan egyre több fiatal kezdett érdeklődni a judó iránt.

A rendszeres judó oktatást Vincze Tibor kezdte el 1928-ban, őt tekintjük a magyar judó sport atyjának. Tanítványai közül később sok kiváló mester került ki. 1931-ben, mindössze néhány fővel alakult meg az első magyar judó klub az NTE-ben, majd 1933-ban a csapat már részt is vett az első nemzetközi versenyen Bécsben, amelyen döntetlennel zárult az osztrákok elleni csapatverseny. 1934-ben Magyarország részt vett az első, nem hivatalos Európa-bajnokságon. Ugyanebben az évben Frankfurtban Vincze Tibor megszerezte a második, dr. Purman János pedig az első danfokozatot.

Röviddel ezután, 1946-ban alakult meg a Budapesti Rendőr Egylet (mai UTE), 1948-ban a Budapest Bástya, majd két év múlva a Budapest Honvéd (későbbi Haladás) és a Testnevelési Főiskola judó szakosztálya. 1950-ben rendezték meg az első övvizsgát, ahol a megszerezhető legmagasabb övfokozat a zöld öv volt. Ugyanebben az évben bonyolították le az első meghívásos versenyt a Budapesti Dózsa szervezésében. Az első országos bajnokságra 1952 november 16-án a Rendőrtisztképző Iskola kultúrtermében került sor. A versenyen négy egyesület 48 versenyzője, nyolc súlycsoportban indult. Négy súlycsoportban a Budapesti Dózsa nyert, háromban a Budapesti Bástya, egyben pedig a TF versenyzője bizonyult a legjobbnak.

1959-ben a Magyar Judó szövetség csatlakozott az Európai Judó szövetséghez (EJU), s ez jelentős szakmai fejlődést eredményezett.

Gyors ütemben növekedett a versenyzők létszáma, országszerte sorra alakultak a szakosztályok. 1955-re már 300-nál is több igazolt judós sportolt hazánkban. 1956 októbere és az azt követő időszak a magyar judót is megviselte. Sok edzőnk, versenyzőnk külföldre kényszerült, néhányan idehaza haltak meg. 1957-ben újjá kellett szervezni a honi szövetséget.

1966-ban súlyos katasztrófa érte a magyar judósportot, amit nehezen tudott kiheverni: a prágai versenyre tartó válogatott négy tagja, Bodor Antal, Faragó Benjámin, Kovács János és Nagy Miklós, valamint edzőjük, Kovács Ákos repülőgép-szerencsétlenségben életét veszítette.

A 70-es évektől fellendült a magyar judo: versenyzőink rangos nemzetközi versenyeken sorra dobogós és pontszerző helyezésekkel térhettek haza.

A legrangosabb eredményt Kovács Antal érte el, amikor 1992-ben, Barcelonában olimpiai bajnoki címet szerzett, majd egy esztendővel később, 1993-ban Hamiltonban megszerezte a magyar judo első felnőtt világbajnoki címét is – a kitűnő sportember vihette a 2004-es athéni nyári olimpia megnyitó ünnepségén a magyar nemzeti lobogót.

A világbajnoki sikert 2005-ben, Kairóban sikerült megismételni, ekkor a 73 kilogrammosok között versenyző Braun Ákos állhatott a vb-dobogó legfelső fokára – ő az első magyar judós, aki ugyanabban az évben megnyerte a világbajnokságot és az Európa-bajnokságot is.